– második rész –
Szóval, ha elolvastad a cikksorozat első részét és végigcsináltad a feladatot amit adtam benne, valószínűleg megtaláltad azt az egyetlen és legfontosabb dolgot, amire minden gyereknek szüksége van ahhoz, hogy boldog legyen, és boldog, értékes felnőtté cseperedjen.
De vajon miért mondják a szakemberek, hogy öt éves korra kialakul, milyen felnőtt lesz a gyerekeinkből? És vajon ez tényleg végleges? Öt év, és utána semmit nem lehet csinálni?
Nem hangzik túl hihetően, hiszen eleve csak hat évesen kezdenek iskolába járni!
Ám az iskolai oktatás, ezt tudjuk, nem képes változtatni a gyerekeink alaptermészetén. Megtanulhatnak másként viselkedni, de ahogy önmagukról és a világról gondolkodnak, ahogy az életben elfoglalt helyüket látják, azon az iskola már nem változtathat.
A fontos dolgok: boldogság vagy szenvedés; siker vagy kudarc; gazdagság vagy nyomor, nem a viselkedésen múlnak, hanem azon, miben hiszünk magunkkal, a világgal, és a világban elfoglalt helyünkkel kapcsolatban.
“Akár azt hiszed, meg tudsz csinálni valamit, akár azt hiszed, hogy nem tudod megcsinálni, igazad van.” mondta Herry Ford. És ha valaki, ő tudta.
Minden a fejünkben dől el, méghozzá nem azon, hogy mit tudunk, hanem azon, hogy mit hiszünk. Ha valamit nem tudsz, találhatsz olyat, aki tudja. Ezt csinálta, és ettől lett nagy Ford is. De ha nem hiszel valamiben, akkor az a számodra nem létezik. Például, ha nem hiszel abban, hogy sikeres, ügyes, boldog, gazdag lehetsz, akkor igazad is lesz, mert akkor a siker, ügyesség, boldogság, gazdagság nem létezik a számodra.
És, hogy valaki miben fog hinni, igazán, mélyen, alapjaiban hinni, az öt éves korig kialakul. Ez a lényeg, amit meg akarok értetni veled. Száz százalékig felelős vagy azért, milyen életet fog élni a gyereked. Ne aggódj, a harmadik részben adok néhány útmutatást erre nézve.
Most szeretném, ha megértenéd, mi is történik a színfalak mögött, a tudatalattinkban, öt éves kor előtt és utána.
Tudod, hogy az emberi elmét (a gondolkodás, tudat, öntudat komplexumát) szimbolikusan két nagy részre szokás osztani:
tudatos és tudatalatti elmére.
Mind a kettőre szükségünk van ahhoz, hogy működni tudjunk a világban.
Ám az elme tudatosnak nevezett funkciója csak öt éves kor körül kezd kifejlődni. Ez a rész felelős a logikus gondolkozásért, probléma megoldási képességért, azért, hogy megkülönböztessük magunkat másoktól.
A felnőtt elme egy másik funkciója a kritikus gondolkodás. Az a képesség, hogy különbséget tegyünk valós és nem valós dolgok között. Ez a kritikus gondolkodásért felelős része az agynak (úgy hívják, hogy amigdala) fejlődik ki utoljára. Úgy öt éves kor körülre.
Kisgyermek korban mindössze tudatalatti elmével rendelkezünk, vagyis mindent, amit hallunk, látunk, érzünk, feltétel nélkül igaznak fogadjuk el.
Még nincs kritikus gondolkozás központunk, nincsenek előzetes információink sem ahhoz, hogy az új tapasztalatot össze tudjuk hasonlítani a régiekkel. Még nincsenek régi tapasztalatok, minden új, úgyhogy minden igaz. Feltétel nélkül.
Ezért, ha olyanokat hallunk, hogy “Kisfiam, ne idétlenkedj már!”, “Már megint milyen ügyetlen voltál!”, “Miért nem tudsz okosan viselkedni?”, “Nézd meg, más gyerekek milyen ügyesen csinálják!”, a küldött információ, hogy “ügyetlen vagy, nem vagy elég jó, te ezt nem tudod megcsinálni” minden ellenkezés nélkül, örök igazságként beépül a tudatalattiba.
Remélem, ez érthető!
Egy kisgyerek is érti a neki mondottak jelentését. Érti például, hogy a “Nézd meg megint mit csináltál!” mögötti információ az, hogy “ügyetlen vagy”. És ezt, a kritikus elme hiányában, igaznak könyveli el.
Minél többet hall valaki egy bizonyos üzenetet, annál erősebben beleég a tudatalattiba. Így öt éves korra kialakul egy beton szilárd hitrendszer a gyerek fejében önmagáról és a világról. És onnantól kezdve, hogy a kritikus elme rész is kifejlődött, minden további információt ezzel a hitrendszerrel fog összehasonlítani. Ha az új információ beleillik a hitrendszerbe, akkor igaz. Ha nem illik bele, akkor hamis.
Vagyis a felhozott példában, ha arra érkezik információ, hogy a személy milyen ügyetlen, akkor azt igaznak fogja elfogadni, és az új tapasztalat erősíteni fogja a már meglévő hitet. Ha arról érkezne információ, hogy ő milyen ügyes (például egy gyönyörű rajzot készítene), akkor azt csak véletlennek fogja gondolni, vagy egyszerűen elfelejti, mert az “én ügyes vagyok”, a számára nem létezik.
Képzeld el a gyereked elméjét, mint egy nagy fazekat, amiben az Élet Levese fő! Te adagolod hozzá a hozzávalókat: szeretet, önbizalom, bátorság, magabiztosság, nyitottság, vagy épp negatív dolgok. Nap mint nap dobálod bele őket a fazékba. Olyan ízű lesz a leves, amilyen hozzávalóból a legtöbbet dobsz bele. Ha az valami édes dolog, akkor édes lesz, ha keserű dolog, akkor keserű.
Aztán öt éves korra rákerül a fazékra a fedő. És onnantól a leves az addig hozzáadott dolgokkal fő tovább.
Itt jön a fontos kérdés:
Lehet valamit csinálni ezzel?
Vagy akkor ennyi? Öt éves korig mondjunk pozitív dolgokat a gyereknek, ha meg ezt elmulasztottuk, akkor egy életre elszúrtuk a dolgot?
Jó hír!
Van módszer, amivel kis időre meg lehet emelni ezt a fedelet és pozitív dolgokat bedobálni abba a bizonyos levesbe.
Ezt a módszert SleepTalk–nak hívják, és a következő részben erről olvashatsz majd.
